GintnerVivien_hamlet_belso Flipbook PDF

GintnerVivien_hamlet_belso

---

116 Views
18 Downloads
FLIP PDF 426.92KB

DOWNLOAD FLIP

REPORT DMCA

Hamlet

WILLIAM SHAKESPEARE HAMLET, DÁN KIRÁLYFI Fordította: ARANY JÁNOS Készítette : Gintner Vivien

SZEMÉLYEK CLAUDIUS, Dánia királya HAMLET, az előbbi király fia, a mostaninak unokaöccse HORATIO, Hamlet barátja POLONIUS, főkamarás LAERTES, fia VOLTIMAND, | CORNELIUS, | ROSENCRANTZ, | udvarfiak GUILDENSTERN, | OSRICK, udvaronc MÁS UDVARONC PAP MARCELLUS, BERNARDO, tisztek FRANCISCO, katona RAJNÁLD, Polonius embere EGY SZÁZADOS KÖVETEK HAMLET ATYJA SZELLEME FORTINBRAS, norvég királyfi KÉT SÍRÁSÓ GERTRUD, dán királyné, Hamlet anyja OPHELIA, Polonius leánya Urak, úrnők, tisztek, katonák, színészek, hajósok; híradók

és kíséret



Szín: Helsingőr 5

1 FELVONÁS 1. szín

BERNARDO Nyugodtan őrködél? FRANCISCO Egér se moccant. BERNARDO No, jó éjszakát. Ha Marcellust, Horatiót találod, Őrtársimat: mondd, hogy siessenek. Horatio és Marcellus jőnek.

Helsingőr. Emelt tér a kastély előtt. Francisco őrt áll. Bernardo jő szembe.

FRANCISCO Úgy tetszik, hallom is már. – Állj! Ki az?

BERNARDO Ki az?

HORATIO Honnak baráti.

FRANCISCO Nem úgy: te állj s felelj: ki vagy?

MARCELLUS S dán alattvalók.

BERNARDO Sokáig éljen a király!

FRANCISCO Jó éjszakát.

FRANCISCO Bernardo?

MARCELLUS Isten veled, becsületes vitéz: Ki válta fel?

BERNARDO Az vagyok. FRANCISCO Órádra pontosan jössz. BERNARDO Most veré Az éjfelet: menj, Francisco, fekünni. FRANCISCO Köszönöm, hogy felváltasz. Kemény hideg van, S nem jól vagyok.

6

FRANCISCO Bernardo van helyettem. Jó éjt. Francisco el. MARCELLUS Hahó! Bernardo! BERNARDO Nos? Ki az?

7

Horatio, nemde?

Az óra egyet ütvén –

HORATIO Teste, lelke az.

MARCELLUS Csitt! szó se több: ahol jő már megint!

BERNARDO Hozott Isten, Horatio; téged is, Jó Marcellus. HORATIO No, hát ma-éjjel is járt az izé? BERNARDO Semmit se láttam. MARCELLUS Horatio azt mondja, képzelődünk, És nem fog rajta hit, ez általunk Két ízbe látott rémlátvány felől: Én hát magammal hívtam őt, virassza Velünk ez éjnek perceit; S ha jő megint a tünemény, legyen Szemünk tanúja, és szólítsa meg. HORATIO Aj, aj! sosem jő. BERNARDO Ülj le hát elébb; Hadd ostromoljuk ismét a füled, Mely e csodának úgy el van falazva, Amit mi kétszer láttunk. HORATIO Jó, leűlök. Bernardo mondja el, miképp esett. BERNARDO Mult éjszaka, Midőn ama csillag, mely a saroktól Nyugotra ég, a mennynek épp azon Részén világolt, Marcellus meg én, 8

Szellem jő. BERNARDO Alakra épen a megholt király. MARCELLUS Te tudsz latinul: szólítsd meg Horatio. BERNARDO Nem a király? Nézd csak, Horatio. HORATIO Egy ízig: átver félelem, csodálat. BERNARDO Szót várna. MARCELLUS Tégy kérdést, Horatio. HORATIO Mi vagy te, mely az éjfelet bitorlod, Együtt ama szép, harcias idommal; Amelyben egykor elhunyt Dánia Fölsége járt? Az égre kényszerítlek: Szólj! MARCELLUS Lám, neheztel. BERNARDO És halad tovább. Szellem el. MARCELLUS Elment, felelni kedve nincs. 9

BERNARDO No hát? Horatio! sápadsz, remegsz. Nem több-e hát, mint puszta képzelet? Mit vélsz felőle? HORATIO Az Isten látja, nem hinném soha Érzéki és hű vallomása nélkül Saját szememnek. MARCELLUS Ugyebár hasonlít? HORATIO Mint te, magadhoz. Még harcmez is e volt királyomon, Midőn a büszke norvégit legyőzte; S bosszús vitában ily zord képe volt, Midőn a szánas lengyelt a jegen Megverte. Különös. MARCELLUS Két ízbe már, s pont e halotti órán, Járt őrhelyünk előtt ily harcilag. HORATIO Mi részben árt sajátlag, nem tudom; De általános véleményem az, Hogy ez honunkra nagy csapást jelent. MARCELLUS Üljünk le; s aki tudja, mondja meg, Mért e szoros, e pontos őrvigyázat, Gyötörni éjjel az alattvalót? Mért öntik e réz álgyukat naponta, S veszik külföldön a sok harci szert; Mért a hajóácsok nagy fogdosása, Kiknél vasárnap, köznap egyre mén? Mi készül, hogy ez izzadó sietség Munkába fog mind éjet, mind napot?

10

Ki fejti ezt meg? HORATIO Én megmondhatom; Legalább ez a hír. Az elhúnyt királyt, Kinek képmása feltűnt az elébb, Tudjátok, a norvégi Fortinbras, Izgatva büszke verseny viszketegtől, Párbajra készté: ám hős Hamletünk (Mert így becsülte az ösmert világrész) Megölte Fortinbrast; pecsétes alku, Törvény– s lovagszokással szentesült, Levén közöttük, mely szerint amaz Éltével együtt minden birtokát, Mely pör alatt volt, a győzőre hagyja; S mellyel fölérőt szintén lekötött A mi királyunk. Most, ha győz vala Fortinbras, ő örökli e vagyont; És így viszontag az övé, csereKötésök egy kitűzött pontja által, Hamletre szállt. No most, az ifjú Fortinbras, Tapasztalatlan harcvággyal tele, Norvégia szélein, itt és amott, Egy csőcselék, elszánt hadat toborza, Mely, puszta étiért, kész nyaktörő Nagy vállalatra; és ez nem kisebb (Hisz kormányunk előtt már nem titok), Mint visszavenni tőlünk fegyver által Az apja elvesztette földeket. Ez inditója mind e készületnek, Úgy sejtem én, ez őrségünk oka, S az országos hű-hónak kútfeje. BERNARDO Nem más, csupán ez, én is úgy hiszem: S jól összevág, hogy e csodás alak Fegyverbe’ jár itt; oly hasonlatos Ama királyhoz, akiért e harc. 11

HORATIO Egy porszem ő, az ész szemét zavarni. Így Róma fönt-virágzó napjain, A leghatalmasb Julius bukása Előtt kevéssel, gazdátlan maradt Sok sír, s belőle a leples halott Makogva, nyíva járt mind útcaszerte; Tűzfarku csillag, vérharmat, homály A napban; és a nyirkos égitest, Mely Neptun országán uralkodik, Kórrá fogyott, majd mint a végnapon. S ím, zord jövők hasonló gyászjelét, Mintegy a balsors száguldó futárit, S előbeszédét ránk törő gonosznak Tüntet föl együtt a menny s föld; hazánk Éghajlatán és honosink előtt. Szellem visszajő. De halkan! ím! ehol jő már megint! Útját szelem, ha megront is. Megállj, Káprázat! – Ha van beszélni hangod, vagy szavad: Felelj! Ha képes ember tenni jót veled, Mi néked enyhes, nékem üdvhozó: Felelj! Ha tán belátsz honod sorsába, mely Előre tudva elkerűlhető: Ó, hát felelj! S ha életedben zsarlott kincseket Raktál halomra mélyen föld alatt, Miér’ ti holtak visszajárni szoktok: Kakasszó.

12

MARCELLUS Ne üssek hozzá a lándzsámmal? HORATIO Üss, Ha nem akar megállni. BERNARDO Itt van! HORATIO Itt van! Szellem el. MARCELLUS Elment! Megbántjuk, amily fönséges, midőn Erőszak látszatával fenyegetjük; Mert sérthetetlen, mint a levegő, S hiú ütésink vásott gúny neki. BERNARDO Szólt volna már, hogy a kakas kiálta. HORATIO S hogy felriadt! mint bűn sujtotta lény A rettentő hivásra. Úgy beszélik, Hogy a kakas, a reggel harsonája, Metsző, hegyes torkával fölveri A napnak istenét; s az ő jelére, Ha tűz-, ha vízben, földön vagy egen Csatangol a bolygó lélek, siet Mesgyéi közzé; s hogy van benn’ igaz, Arról ez a jelen tárgy is bizonyság. MARCELLUS Aztán csak elmúlt a kakas szavára. Mondják, valahányszor az idő közelg, Melyben Urunk születését innepeljük; 13

Egész éjjel zeng e hajnal-madár; S hogy akkor egy se mér mozdulni szellem; Az éj ártalmatlan; planéta nem ver, Tündér nem ígéz, nem bűvöl boszorkány, Oly üdvös, oly szentelt azon idő. HORATIO Hallottam én is, hiszek is belőle. De ím, a reggel, öltve bíborát, Ott járdal a domb harmatján, keletre: Menjünk, letelt az őr; s azt mondom én, Tudassuk mindez éji látomást Az ifjú Hamlettel; mert, a fejem rá! Hogy e nekünk oly néma szellem őHozzá beszélni fog. Rálesztek, úgye, Hogy értesítsük, mint a szeretet Kivánja, s illik hű tisztünk szerint? MARCELLUS Rá, rá; közöljük; én tudom, ma reggel Legalkalmasban hol találni őt. Elmennek.

14

2.szín

Ugyanott. Trónterem. Király, Királyné, Hamlet, Polonius, Laertes, Voltimand, Cornelius, urak és kísérők jőnek. KIRÁLY Bár Hamlet, édes testvérünk, halála Emléke még új, és úgy illenék, Hogy gyászba’ hordjuk szívünket, s egész Országunk egy bús homlokká boruljon: De annyiban már a természeten Győzött az ész, hogy míg bölcs fájdalommal Siratjuk őt, megemlékszünk magunkról. Azért ángyunkat egykor, most királynénk’, E harcos állam trónja özvegyét, Mintegy kopár örömmel – a szemünk Mosolygva egyik, a másik könyezve, Kéjjel koporsók, gyásszal nász között, Egyensulyozva bánatot s gyönyört – Nőül vevők; nem ellenkezve bölcs Tanácsitokkal, melyeket nekünk. Szabadon adátok ez iránt; köszönjük. – Már most, az ifjú Fortinbras, miképp Tudjátok is, nem adva ránk sokat, Vagy oly hiszemben, hogy bátyánk halála Miatt ez ország összevissza van,

15

Kalandos álmakkal szövetkezék, S követséggel sem átalt háborítni, Az atyja elvesztette földeket Kiadni kérvén, melyek jog szerint Bátyámra szálltak. Ennyit róla. Most Magunkra térve, s hogy mért e gyülés: Igy áll az ügy: mi a norvég királynak, Az ifjú Fortinbras bátyjának – aki Mint ágybafekvő és erőtlen agg, Aligha sejti öccse szándokát – Írtunk, ne hagyja többre menni ezt, Holott csak úgyis népéből telik Újonc, csapatszám s minden, ami kell. Most hát, jó Voltimand, Cornelius, Ti lesztek üdvözlésem átvivői Az agg királyhoz; nem szabván nagyobb Kört számotokra, mint itt írva van. Jó útat; és a gyorsaság legyen Legjobb ajánlat hűségtek felől. CORNELIUS és VOLTIMAND Most, mint egyébkor, tettünk szólni fog. KIRÁLY Nem kétkedünk; jó útat, híveim. Voltimand és Cornelius el. Nos hát, Laertes, mondd, mi jóba’ jársz? Kérésed volna: szólj, mi az, Laertes? A dán király előtt okos beszéd Nem vész hiába; mit kérnél, Laertes, Hogy kérve lenne s nem megadva is? A szívvel a fő nem közelb rokon, A száj iránt kéz nem szolgálatosb, Mint e királyi-szék atyád iránt. Mit kérsz, Laertes?

16

LAERTES Fölséges királyom Kegyét, s szabadságot; hogy FranciaOrszágba visszatérhessek, ki onnan Koronázásra vágytam volt haza; Hűség jeléül. Most, végezve tisztem, Frankhonba szállnak vágyaim, s hajolva Fogadnák a kegyes bocsánatot. KIRÁLY S atyád ereszt? Mit szól Polonius? POLONIUS Igen, királyom; zaklatásival A lassú engedélyt kicsikará, S én szándokát nehéz jóváhagyással Pecsételém; már most bocsássa, kérem. KIRÁLY Éld hát, Laertes szép világodat; Sajátod a kor s kéj: élvezd örömmel. – De hát te, Hamlet, jó öcsém s fiam – HAMLET félre. Több mint rokonság, s nem éppen rokonszenv. KIRÁLY Még rajtad egyre felhők csüngenek? HAMLET Dehogy; nagyon is bánt a nap, uram. KIRÁLYNÉ Jó Hamlet, ezt az éjszínt dobd le már, S a dán királyra vess nyájasb szemet. Nehéz pillád ne süsd alá örökké, Keresve mintegy a por közt atyádat.

17

Tudod, közös, hogy meghal, aki él, S természet útján szebb valóra kél. HAMLET Igen, asszonyom, közös. KIRÁLYNÉ Ha az: miért Látszik tehát előtted annyira Különösnek? HAMLET Látszik, asszonyom! az is Valóban; látszik-ot nem ismerek. Nem e sötétszín köntös, jó anyám, Sem a szokott gyászöltözet, sem az Erőltetett mell zúgó sóhaja, Nem a szemekben duzzadó patak, A csüggedő tartásu arc, meg a Bú többi módja, színe és alakja Jelölhet engem voltaképp: ezek, Valóban, látszanak, mert játszhatók; Az enyém belül van, és nem látja szem, Csak dísze és boglára gyászmezem. KIRÁLY Szép tőled, és ajánlja szíved, Hamlet; Leróni mind e gyász-adót atyádnak. De lásd, atyád is vesztett egy atyát, A vesztő újra mást meg mást; s az élő Siratta egykorig fiúi tiszte Szerint. De így megátalkodni a Bánatban: ez vétkes nyakaskodás, Nem férfias bú; Isten elleni Rugódozás, mely gyarló szívet és Nem béketűrő elmét árul el, És bárdolatlan, együgyű eszet. Mert ami, tudjuk, meg kell hogy legyen, És oly közös, mint érzékink alá

18

Eső akármi: mért izgága daccal Szívünkre venni? Fúj! Ez bűn az ég, Bűn a halott, bűn a természet ellen, Fonák az észnek, melynél az atyák Halála közhely, s szüntelen kiáltja; Az első hullától a ma kimúltig, Hogy: »így kell lenni.« Vágd földhöz tehát, Kérünk, e gyáva bút, s tekints atyádul; Mert a világgal éreztetni kell, Hogy trónusunkhoz legközelb te állsz; S mi nem kevésbé gyöngéden fogunk Szeretni, mint legjobb nemző atya Édes fiát. Mi célod illeti, Hogy Wittenbergbe visszamenj tanulni, Ez óhajtásunk ellen van nagyon: Tégy is le, kérlek, erről, és maradj Nyájas szemünk előtt, szíves körünkben, Mint első udvaronc, öcsénk s fiunk. KIRÁLYNÉ Ne hagyd hiába kérni jó anyádat: Maradj, ne menj Wittenbergába, Hamlet. HAMLET Úgy engedelmes lészek, asszonyom. KIRÁLY Ez már fiúi szép válasz: maradj S légy a mi másunk. – Asszonyom, jerünk; Hamlet szelíd és kész megegyezése Mosoly gyanánt ül szívemen; minek Örömére ma ne csengjen billikom, Hogy a felhőknek ágyú meg ne mondja; Az ég is a királyi áldomást, A földi dörgést zengje vissza. Jertek. Harsonák. Király, Királyné, urak stb. Polonius és Laertes el.

19

HAMLET Ó, hogy nem olvad, nem hígul s enyész Harmattá e nagyon, nagyon merő hús! Vagy mért szegezte az Örökkévaló Az öngyilkosság ellen kánonát? Ó Isten, Isten! mily unott, üres, Nyomasztó nékem e világi üzlet! Phi! rút világ! gyomos kert, mely tenyész, Hogy magva hulljon; dudva és üszög Kövér tanyája. Ó, megérni ezt! Két-hónapos halott! – nem, annyi sincs még, S egy oly király, kihez e mostani: Hyperion mellett szatír; ki úgy Élt-halt anyámér, hogy kímélte még a Fúvó szelektül is. Ég és pokol! Eszembe kelle jutni? Szenvedéllyel Csüggött anyám is férjén, mintha vágyát Növelte volna tápja: s ímhol egy Hó múlva már – de jobb feledni ezt. Gyarlóság, asszony a neved! – Csak egy Rövid hó: még cipője sem szakadt el, Melyben atyám testét kisérte ki, Niobe módra könnyé válva; – s ím (Ó, Isten! egy barom, egy oktalan Tovább gyászolna) ím, ő, éppen ő, Atyám öccsével egybekél, ki úgy Sem húz atyámra, mint én Herculesre. Egy hó alatt – még tettetett könyének Kisírt szeméből el se tűnt sava, S ő újra házas. Ó, gonosz hamarság; Vérnászi ágyba így sietnie! Ez jóra nem visz, nem vihet soha; De törj meg, szívem, mert nem szólhat a száj. Horatio, Bernardo és Marcellus jőnek.

20

HORATIO Üdv, jó királyfi. HAMLET Örvendek látásodon: Horatio, – vagy tévedek? HORATIO De az, Szegény s örökké hű szolgád, uram. HAMLET Nem úgy: »barátom«; váltsunk ily nevet, S mi hoz Wittenbergből haza, Horatio? – Marcellus, nemde? MARCELLUS Jó uram – HAMLET Örvendve látlak; jó estét. – No de Igazán, mi hoz Wittenbergből haza? HORATIO Korhelykedési hajlam, jó uram. HAMLET Rossz emberedtől nem tűrném el ezt; Magad se tégy fülemen erőszakot, Hogy elhitesd ez önvádat velem. Korhely te nem vagy, én tudom. De hát Mi dolgod Helsingőrben? Na, ne félj, Majd megtanítunk inni emberül. HORATIO Atyád végtisztességét látni jöttem. HAMLET Kérlek, tanúló-pajtásom, ne csúfolj; Inkább anyám nászára, gondolom.

21

HORATIO Igazán, uram, az is meglett hamar. HAMLET Gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás! Torról maradt hidegsültből kiállt A nászi asztal. Ó, Horatio, Inkább halálos ellenségemet A mennybe’ láttam volna, mint megérjem Azt a napot. – Atyám – ni, mintha látnám Atyámat. HORATIO Hol, uram? HAMLET Lelkem szemében. HORATIO Én láttam egyszer: oly derék király volt. HAMLET Ő volt az ember, vedd akármi részben, Mását e földön nem látok soha. HORATIO Ugy tartom, a múlt éjjel láttam is.

HAMLET Az Istenért! Halljam tehát. HORATIO Egymás utáni két Éjjel, hogy őrsön álltak ez urak, Marcellus és Bernard, mélységes éjfél Halotti csendjén, ez történt velök. Tetőtül talpig ércbe öltözött Alak, hasonló idvezült atyádhoz, Termett eléjök, s méltóságosan, Lassan tovább ment; háromszor haladt el Ijedve káprázó szemeik előtt, Csak mint pálcája hossza; míg ezek, Kocsonyává fagyva szinte félsz miatt, Némán álltak, nem merve szólni hozzá. Rémes titokban ezt közlik velem, Én harmad éjjel őrt állok velök; S ahogy leírták, pontban, az időt, A tárgy alakját, minden szó igaz lesz, A tűnemény jő. Ismerém atyádat: A két kezem nem egyformább.

HAMLET Láttad? Kit?

HAMLET De hol Esett ez?

HORATIO A királyt, uram, atyádat.

MARCELLUS A teren, hol őrködénk.

HAMLET Atyámat, a királyt!

HAMLET Hozzá se szóltatok?

HORATIO Enyhítse kissé Füled figyelme az álmélkodást, Míg elbeszélem a csodát, mire Tanúm e két úr is.

HORATIO Szólottam én, De nem felelt; egy ízbe’ mintha már Fejét emelte s úgy tett volna, mint Ki szólni készül: ám az éjkakas Harsányt kiálta, s ennek hallatára

22

23

Csak elhanyatlott és nagy-hirtelen Eltűnt szemünk elől.

HAMLET Halvány? piros?

HAMLET Megfoghatatlan.

HORATIO Fölötte halvány.

HORATIO De mint hogy élek, oly való, uram; S veled közölni tisztünknek hivők.

HAMLET És szemét reátok Szegezte?

HAMLET Igazán, urak, nagy szög fejemben ez. Őrködtök-é ma?

HORATIO Mindig.

MIND Őrködünk, uram. HAMLET Páncélosan volt? MIND Úgy, uram. HAMLET Tetőtül Talpig? MIND Fejtől bokáig úgy, uram. HAMLET Akkor nem is láttátok arcát? HORATIO Tisztán, uram! rostélya nyitva volt. HAMLET No! és mogorva volt? HORATIO Ábrázatán Inkább bú, mint harag.

24

HAMLET Hogy nem voltam ott! HORATIO Szörnyen leverte voln’ fenségedet. HAMLET Lehet, lehet. Soká időzött? HORATIO Míg halkan százig olvas valaki. MARCELLUS és BERNARDO Tovább, tovább. HORATIO Az én láttomra, nem. HAMLET Szakálla szürkés, nemde? HORATIO Aminőnek Éltébe’ láttam: oly ezüst-deres HAMLET Ma éjjel én is őrt állok: talán Eljő megint. HORATIO El, én kezeskedem. 25

HAMLET Ha hős atyám alakját vészi föl, Megszólítom, ha mindjárt a pokol Tátong reám s parancsol hallgatást. Kérlek, ha eddig e látvány titok, Tartsátok azt tovább is rejtve még; S akármi olyas történjék ez éjjel, Vegyétek észre bár, de nyelvre ne. Jóságtok díja meglesz. Járjatok Békével. Úgy éjfél előtt, az őrsön Találkozunk. MIND Tisztünk fönségedé. HAMLET Barátságtok, s viszont. Most áldjon Isten. Horatio, Marcellus és Bernardo el. Atyám árnyéka fegyverben! Gonosz, Rút cselt gyanítok: bár éj volna már! Csitt, lélek, addig. Rút csiny nem marad, Borítsa bár egész föld, föld alatt. El.

2 FELVONÁS 1. szín

Szoba Polonius házában. Polonius és Rajnáld jőnek. POLONIUS Add által e pénzt, jó Rajnáld, neki, S ez irományokat. RAJNÁLD Meglesz, uram. POLONIUS És szörnyü bölcsen téssz, Rajnáld, ha addig Felé se mégy, míg a viseletét Ki nem nyomoztad. RAJNÁLD Volt is szándokom. POLONIUS Derék; derék. No lásd, öcsém, elébb is Tudd meg, ki van dán Párisban lakó; Hogyan, ki és mi módon, hol, mi körben, Mi lábon élnek: és ha ily kerűlő, Ügyes kérdések által rájövél, Hogy ismerik fiam: mehetsz odább, Anélkül, hogy sajátlag kérdenéd. Tégy úgy, mikéntha ismernéd, de távol;

26

27

„ Apját, családját – mondjad – ismerem, Kissé magát is” – érted ezt? RAJNÁLD Igen, Uram, nagyon jól. POLONIUS „ Egy kissé magát is ” Mondhat’d: ”,de jól nem; és ha az, kire Én célozok: nagyon szilaj legény, Ez s ez hibája” – kenj aztán reá Csínyt, ami tetszik; ám, érts szót: ne olyast, Mi böcstelenség, attul óvakodj; De, hé, csak olyan hetyke, vad, szokott Kirúgást, ami együtt jár az ifju Szabad élettel. RAJNÁLD Mint a játék, uram, POLONIUS No, vagy ivás, vívás, szitok, civódás, Bujálkodás: – eddig bátran mehetsz. RAJNÁLD Ez böcstelenség lenne rá, uram. POLONIUS Nem a bizony! csak ízét jól megadd. S nehogy másféle botrányt költs reá, Csak, hogy magának nem mindég ura; Mást nem akarnék; s oly csinján leheld Rá e hibákat, hogy mint a szabadság Szeplői, a láng-elme kitörő Villámi, s a szilaj vér féktelen Rohamja tűnjenek csupán elő, Mi mindennel köz. RAJNÁLD Úgyde, jó uram – 28

POLONIUS Hogy mért csináld ezt? RAJNÁLD Igen, azt szeretném Megtudni. POLONIUS Hát, fiú, ez az én cselem; S úgy gondolom, hogy a fortély talál. Ha majd fiamra ily apró hibát kensz, Mint műre kis szenny, munka közt, ragad, Figyelj, Az embered, kiből szót lesni célod, Ha bármelyikben a mondott bünök Közől fiam talált léledzeni, Tódítja, meglásd, mint következik: „ Jaj, édes úr” – „ barátom” – vagy: „ kegyed” – Vagy ami cím, vagy szójárás divat Nép– s tájszerűleg – RAJNÁLD Jó; uram, tudom. POLONIUS Aztán, öcsém, elkezdi, hogy – izé – Mit akartam mondani? – No lám, biz’ Isten. Akartam én valamit mondani – Hol is hagyám el? RAJNÁLD Tódítja majd, amint következik: „ Barátom!” „ édes úr” – vagy más ilyen. POLONIUS „ Amint következik” – igen, tudom: Tódítja: „ ismerem azt az urat; Tegnap; vagy a minap, vagy ekkor, akkor, Ezzel meg azzal láttam; s akkor éppen – Jól mondja – játszott, vagy megittasult;

29

Labdán kocódott; vagy tán, e s ama Jóféle házba láttam térni be” – Bordélyba, persze, – s így tovább. – No, ládd-e most már: Cseled csalétke a való csukáját Megfogja, s így az ildom és az ész Mintegy csavarral, rézsut eszközökkel, És görbe úton lel ki egyenest: Igy tapogasd te is ki a fiam, Tanácsaim szerint. Érted? nem érted? RAJNÁLD Igen, uram POLONIUS Járj békével tehát. Isten veled. RAJNÁLD Ó, jó uram. POLONIUS Példát magadról véve, lesd ki őt. RAJNÁLD Bizonnyal úgy fogom: POLONIUS S mondd, a zenét se hanyagolja el. RAJNÁLD Jól van, uram, jól. El. Ophelia jő. POLONIUS Hordozzon Isten! – Nos, Ophelia, mi baj? OPHELIA Jaj, hogy megijedék, atyám! 30

POLONIUS Mitől, az Istenért! OPHELIA Amint szobámban varrok az elébb, Lord Hamlet – a mellénye tárva-nyitva, Csupasz fővel, szennyes harisnya lábán, Az is kötetlen csüng bokáira, Sápadtan mint az ünge, térdvacogva, S oly szánalomra méltó egy alak, Mintha pokolból futna egyenest Szörnyűt beszélni – csak elémbe áll. POLONIUS Őrült, miattad? OPHELIA Nem tudom, atyám, De félek, az lesz. POLONIUS Mit szólt? OPHELIA Megfogá Csuklón felül kezem, s tartá erősen, Majd hátralépve kar-hosszányira S másik kezét így téve homloka Fölé, vizsgálni kezdé arcomat, Mintha levenné. Igy állott soká; Utóbb – megrázva kissé a karom S fejét háromszor így himbálva meg – Olyan keservest és nagyot sohajt, Hogy összeroskad, úgy tetszett, alakja, S ott végzi létét. Ekkor elbocsát, S vállán keresztül fordítván fejét; Csak mintha szem nélkül is tudna járni; Mert most segélyök nélkül ki-talált S mindvégig rám süté világukat.

31

POLONIUS Jer csak velem, jer: viszlek a királyhoz. Valóban, ez szerelmi önkívűllét, Amely erővel önvesztébe tör S kétségb’esett szándékra ösztönöz, Mint bármi szenvedély az ég alatt, Mely ostorozza létünk. Bánom is, – Illetted-é zokszóval közelebb? Mi? OPHELIA Nem én, atyám, csak, mint parancsolád, Elútasítám levelit, s magát El nem fogadtam. POLONIUS Ez őritette meg. Bánom, bizony, Hogy óvatosb, eszélyesb nem valék Iránta. Féltem, csak játékot űz S vesztedre munkál. Átkozott gyanúm! De, Isten engem! oly saját hibája Koromnak, messze vinni a gyanút, Amily közös, hogy ildom nincs elég Az ifjú népnél. Menjünk a királyhoz: Hadd tudja meg; takarni több a gond, Mint a harag fölfedni e viszonyt: Mindketten el.

2.szín

Szoba a kastélyban. Király, Királyné, Rosencrantz, Guildenstern és kíséret jőnek. KIRÁLY Üdv, Rosencrantz, Guildenstern, édesim! Azonfölül, hogy látni vágytalak, Szükség okozta gyors hivástokat, Rátok szorulván. Hallátok bizony; Hamlet hogyan ki van cserélve: ki, – Mert nem hasonlít ahhoz, ami volt, Se a kül-ember most, se a bel-ember. Mi hozta így magán kívül, egyéb Mint atyja elvesztése, nem birom Álmodni se. Kérlek hát bennetek, Hogy véle nővén kis kor óta fel, S kedélyre, korra mindig társai, Toldjátok udvarunknál múlatástok Még egy kevéssel; hogy pajtásilag Kéjekbe vonva, s alkalom szerint, Lessétek el, mi bántja titkon úgy, Mit, tudva, tán megorvosolhatunk. KIRÁLYNÉ Jó ifjak, ő gyakorta emleget; Nincs ember, élve, kettő, akihez Jobban tapadna. Hogyha tetszenék

32

33

Irántunk ennyi jóval lennetek, S nálunk időzni egy kissé tovább És támogatni lelkünk óhaját: Oly köszönet vár múlatástokért, Minőt királyi hála követel. ROSENCRANTZ Fölségtek, a csekély lényünk felett Uralkodó hatalma által, inkább Parancsol, ön magas tetszéseként, Mint kérve kérjen. GUILDENSTERN És mi tesszük azt; Szolgálatunkat, ím, mély bókolattal Hajtjuk, magunkkal együtt, lábaikhoz, Parancsra készen. KIRÁLY Köszönet, Rosencrantz és nemes Guildenstern. KIRÁLYNÉ Köszönet, Guildenstern és nemes Rosencrantz. Most szóljatok be, kérlek, oly igen Elváltozott fiamhoz. Valaki Menjen, vezesse Hamletemhez őket.

KIRÁLY No lám, te mindig jó hir atyja voltál. POLONIUS Az, úgye? fölség. Hidd el, jó uram, Egy lelkem, egy hitem van, s mindenik Az Istené s kegyes királyomé: De úgy hiszem (vagy hát ez agyvelő Nem jár oly bizton a titkok nyomán, Mint szokta eddig), hogy kikémlelém, Hamlet királyfi mért őrűle meg. KIRÁLY Ha! szólj tehát; óhajtom hallani. POLONIUS Elébb bocsásd be a követeket; Az én hirem legyen majd csemege. KIRÁLY Tégy oly kegyet velök, magad vezesd bé. Polonius el. Azt mondja, édes Gertrud, megtalálta Fiad rosszkedve minden kút-fejét.

GUILDENSTERN Ég adja, hogy jelenlétünk, fogásink, Kedvére és hasznára légyenek.

KIRÁLYNÉ Félek, hogy az nem más, mint a derék: Atyja halála, s gyors nászunk reá.

KIRÁLYNÉ Úgy adja Isten.

Polonius visszajő, vele Voltimand és Cornelius.

Rosencrantz, Guildenstern, s néhány kísérő el. Polonius jő. POLONIUS Királyom, a követség jóra járt, Norvégiából vígan tért haza. 34

KIRÁLY No, majd kilessük. – Jó napot, barátim. Nos, Voltimand, mivel bocsáta vissza Testvérünk, a norvég király? VOLTIMAND Szépen köszöntet s jót kiván viszont. 35

Első szavunkra félben hagyatá Az öccse hadszedését; mert elébb Azt gondolá, hogy a polákra készül; De majd belátta, hogy felséged ellen Tör voltaképp: s megbosszankodva rajt’ – Hogy gyönge karja, kórja és kora Igy rászedettek – eltiltó parancsot Küld öccse ellen: az jön, szónak áll, Pirongatást kap, és elvégre is Bátyjának felfogadja, hogy soha Fölséged ellen fegyvert nem ragad. Ősz bátyja erre megörülve, évpénzt, Háromezer tallért rendel neki, S megbízza, hogy most már az így szedett Hadát vezesse menten a polákra; Kérvén – miképp itt bővebben kifejti – Fölségedet, hogy birtokin hadát Engedje átvonulni békésen, Oly óvatosság s rendszabály szerint Mint meg van írva. KIRÁLY Tetszik ez nekünk. Elolvasandjuk alkalmasb időben, S választ írunk, meghányva ez ügyet. Köszönjük addig is hű fáradástok. De most pihenni; majd estére vígan Megünnepeljük az ” Isten-hozottat” . Voltimand és Cornelius el. POLONIUS Igy hát szerencsés véget ért ez ügy. Uram! királyném! fejtegetni azt, Mi a fölség, mi a jobbágyi tiszt, Nap mért nap, s éj az éj, idő idő: Nap-, éj-, s időpazarlás volna csak. 36

Azért, rövidség lévén lelke minden Okos beszédnek, a szóár pedig Csak teste rajta és kül cifraság: Rövid leszek. Nemes fiad megőrült: Azt mondom, őrült; mert ” őrült” , mi az? Hanemha őrült lenni s nem egyéb. De hagyjuk ezt. KIRÁLYNÉ Több tartalom! kevésb Mesterkedéssel. POLONIUS Esküszöm, királyné, Egyáltalában nem mesterkedem. Hogy őrült, az való; s való, hogy az kár; S kár, hogy való: bolondos egy figúra. De hagyjuk abba, nem mesterkedem. Ő hát bolond, ez áll; most hátra van Nyomoznunk e következés okát, Vagy inkább e kivetkezés okát. Mert e kivetkezett következés Okból ered, ez áll; s ebből foly ez: Figyelmet kérek. Van nékem egy lányom; van, mert enyém; Ki engedelmes tiszteként, ihol, Ezt adta nékem. Most itéljetek. – „ A mennyeinek, lelkem bálványának, a szépséges Ophéliának” – Rút szó, silány szó; „ szépséges” silány szó. De hallga csak tovább. Ím: – „ gyönyörűséges fehér keblébe ím e sorokat” stb. KIRÁLYNÉ S ezt Hamlet írta néki? POLONIUS Türelem, Felséges asszony; én igaz leszek. „ Kételd, a nap hogy forgandó,

37

Kételd, csillagtűz ragyog; A valót, hogy igazmondó: Csak ne azt, hogy hű vagyok. Ó, édes Opheliám! rosszul megy nekem ez a verselés; nem tudom én mértékre szedni sóhajimat: de hogy téged, ó, legjobb! Legjobban szeretlek, azt hidd el. Isten veled. Tied örökre, kedves drága hölgy, míg csak e gépezet az övé leend, Hamlet.” Ezt engedelmes lányom megmutatta, Mi több – idő, hely, alkalom szerint Ahogy történtek – esdeklésit is Mind bésugá nekem. KIRÁLY S hogyan fogadta Szerelmét a leány? POLONIUS Fölséges úr, Minek tart engem? KIRÁLY Egy becsületes Hű emberemnek. POLONIUS Azt óhajtom is Megbizonyítni. De mit vélne rólam, Ha, látva nőni e forró szerelmet (Mert észrevettem, annyit mondhatok, Mielőtt leányom szólt) mit vélne rólam, Vagy őfelsége itten a királyné, Ha tárca lettem volna, vagy fiók; Vagy azt mondom: „ szivem! ne láss, ne hallj” ; Vagy bámészkodva nézem e szerelmet: Mit vélne rólam úgy fölségetek? Nem én! dologhoz láttam egyenest, S az ifjú hölgyet így fogám elő: „ Hamlet, királyfi: csillagod fölött jár,

38

Ez nem szabad” ; és meghagyám neki, Látogatásit ne fogadja el, Se hírnökét, se semmi zálogát. És jó tanácsom nála megfogant; Hamlet pedig – rövid szóval kimondva – Elébb komor lőn, éte elveszett, Majd álma is; majd bágyadás fogá el, Majd bamba hóbort, s fokról fokra így Az őrülése, melyben most dühöng És mi siratjuk. KIRÁLY Mit gondolsz; ez a baj? KIRÁLYNÉ Az meglehet, nagyon valószinű. POLONIUS Szeretném tudni, volt-e oly idő, Hogy én azt mondtam: „ így van; felelek” S másképp ütött ki? KIRÁLY Nem; tudtomra nem. POLONIUS Vágják el ettül ezt, ha ez nem így van. Ha engem a körülmény útasít, Én megtalálom a rejtett valót, Habár a föld központja rejtené. KIRÁLY Hogyan tehetnénk egy kisérletet? POLONIUS Tudjuk, el-eljár itt a folyosón Négy óra hosszat is. KIRÁLYNÉ Való, szokása.

39

POLONIUS Ilyenkor egyszer a leányom én Hozzá eresztem; s a kárpit megől Bátran kilessük a találkozást. Ha nem szerelmes, ha nem amiatt Veszté eszét: ne államférfiú Legyek, hanem pór és hajtsak lovat. KIRÁLY Jó, megkisértjük.

HAMLET Az hát, uram; becsületes lenni, ahogy most jár a világ, annyi, mint egynek kétezerből lenni kiszemelve. POLONIUS Nagyon is igaz, fönséges úr. HAMLET Mert ha a nap kukacot költ ki a döglött kutyában, mivel az oly kedves, csókolnivaló dög – Van leánya?

Hamlet olvasva jő.

POLONIUS Igenis van, uram.

KIRÁLYNÉ Szegény amott jő s olvas komoran.

HAMLET Ne engedje napon járni; a fogékonyság nagy áldás, de nehogy a leánya fogékony találjon lenni. Barátom, vigyázz.

POLONIUS El hát! könyörgök, mind a ketten el. Legott hozzáfogok; – ó, kérem, el! A Király, Királyné és a kíséret távoznak. Hogy van az én fönséges uram, Hamlet? HAMLET Jól, hál’ Isten. POLONIUS Ismer fönséged engem? HAMLET Derekasan: maga halkufár. POLONIUS Nem én, uram. HAMLET No, pedig szeretném, ha efféle becsületes ember volna. POLONIUS Becsületes, uram? 40

POLONIUS Hogy értsem ezt? Félre. Mindig a leányomra céloz; de hiszen meg sem ismert először; halkufárnak mondott. Odavan, nagyon oda van már; hanem, igazán, magam is sok kínt állottam ki fiatal koromban a szerelem miatt; majd így jártam én is. – Mi az, mit olvas, fönséges úr? HAMLET Szó, szó, szó. POLONIUS De a veleje? HAMLET Kinek a veleje? POLONIUS No, annak, amit olvas fönséged.

41

HAMLET Rágalom, uram; mert ni, mit mond itt a csúfolódó gaz kópé: hogy öreg embernek ősz a szakálla, ráncos az orcája; szeméből sűrű gyanta szivárog és szilvafa-enyő; amellett bőséges észfogyatéka és erősen gyenge ágyéka van; mely dolgokat, uram, bár magam is rettentően és roppantul meghiszek, mégis úgy tartom, nem becsület így papírra tenni: mert lám maga is, uram, akkor lenne olyan öreg, mint én, ha visszafelé haladhatna, rák módra. POLONIUS Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer. – Nem sétálna odább a légvonatból, fönséges úr? HAMLET A sírba? POLONIUS No, már az csakugyan kívül esik a légvonaton. – Mily talpraesettek a feleletei néha! Csudálatos, hogy gyakran az őrültség eltalálja, mit az értelem s józan ész nem bírna oly szerencsésen megoldani. Megyek, itt hagyom, s tüstént módot keresek benne, hogy találkozzék leányommal. – Fönséges úr, én legalázatosabb búcsút veszek fönségedtől. HAMLET Semmit se vehet el tőlem, uram, amitől oly örömest megválnék; kivéve az életem, az életem, az életem. POLONIUS Isten maradjon fönségeddel. HAMLET Unalmas vén bolondjai!

ROSENCRANTZ Poloniushoz. Áldja isten, uram. Polonius el. GUILDENSTERN Fönséges úr! ROSENCRANTZ Kegyes jó uram! HAMLET Szerelmes drága barátim! Hogy vagy, Guildenstern? Áh, Rosencrantz! Hogy vagytok, pajtás? ROSENCRANTZ Mint földanyánknak sok más köz fia. GUILDENSTERN És boldogok, hogy nem túl-boldogok; Szerencse sipkáján bojt nem vagyunk. HAMLET Se talpak a cipőin? ROSENCRANTZ Az se, fönség. HAMLET Úgy hát valahol az öle körül tanyáztok, azaz kegyei kellő közepén?

Rosencrantz és Guildenstern jőnek.

GUILDENSTERN Bizony, csak úgy evickélünk mi.

POLONIUS Hamlet királyfit keresik? – itt van.

HAMLET A szerencse titkos részein? Ó, igaz: hiszen rima. Mi újság?

42

43

ROSENCRANTZ Semmi, uram; csak hogy a világ becsületessé vált. HAMLET Úgy hát közel az ítélet napja; de újságod nem való. No, hadd kérdjelek ki apróra, mit vétettetek, jó barátim, a sorsnak, hogy ide küld benneteket, börtönbe? GUILDENSTERN Börtönbe, fenséges úr? HAMLET Dánia börtön. ROSENCRANTZ Úgy az egész világ is az. HAMLET De még milyen! mennyi rekesz, őrhely és dutyi van benne! s Dánia egyik legcudarabb. ROSENCRANTZ Mi nem úgy gondolkozunk, fönség. HAMLET Nektek hát nem az; mert nincs a világon se jó, se rossz; gondolkodás teszi azzá. Nekem börtön. ROSENCRANTZ Úgy fenséged nagyravágyása teszi azzá; szűk a szellemének. HAMLET Ó boldog Isten! Egy csigahéjban ellaknám s végtelen birodalom királyának vélném magamat, csak ne volnának rossz álmaim. GUILDENSTERN Ez álmok éppen a nagyravágyás: mert a nagyravágyónak egész lénye csupán egy álom árnyéka. HAMLET Hisz az álom maga is puszta árnyék.

44

ROSENCRANTZ Úgy van, de én a nagyravágyást oly könnyű, oly légies természetűnek tartom, hogy még az árnyéknak is árnyéka. HAMLET E szerint a koldus, test; ellenben a fejedelmek, a mi ágaskodó hőseink, csupán a koldus árnyékai. – De nem mennénk az udvarhoz? mert engem ugyse, nem tudok okoskodni. ROSENCRANTZ és GUILDENSTERN Fenséged szolgálatára leszünk. HAMLET Világért se! Hogy elegyítnélek többi cselédim közé? mert, megvallva becsűlettel az igazat, rettentő gaz nép ügyel rám. De, hogy a barátság tört útján maradjunk, mi hoz titeket Helsingőrbe? ROSENCRANTZ Hogy fenségedet meglátogassuk; egyéb ok semmi. HAMLET Amily koldus vagyok, még köszönet is szűkön telik tőlem; de azért köszönöm, noha, édes barátim, az én köszönetem nem ér egy poltrát. De hát nem hivattak ide? Magatok jószántából jöttetek? Önkényti látogatás ez? Na, na, bánjatok velem emberségesen; igen, igen, na: mondjátok. GUILDENSTERN Mit mondjunk, uram? HAMLET Ej na, akármit. Csak egyenesen. Hivattak; szemetekből látszik a vallomás, melyet tartózkodástok nem bír elleplezni: én tudom, a király s királyné hívatott ide. ROSENCRANTZ Mi célból, uram?

45

HAMLET Azt tőletek kell megtudnom. Azért kényszerítlek pajtásságunk jogaira, ifjúkorunk összehangzó kedvtelésire, mindenkor híven őrzött barátságunkra s mind, ami ezeknél drágábbat egy nálamnál jobb szónok felhordhatna: legyetek őszinte, egyenes irántam: hivattak vagy nem? ROSENCRANTZ Mit mondasz te? HAMLET Ahá, rajtatok a fél szemem. – Ha szerettek, csak ki vele! GUILDENSTERN Uram, hivattak. HAMLET Megmondom én, miért; így az én hozzávetésem elejét veszi a ti vallomástoknak, és titoktartástok a király és királyné iránt egy pehely szálát sem vedli. Én egy idő óta (bár nem tudom, miért) elvesztettem minden kedvemet s felhagytam minden szokott gyakorlatimmal; és, igazán, oly nehéz hangulatba estem, hogy ez a gyönyörű alkotmány, a föld, nekem csak egy kopár hegyfok; ez a dicső mennyezet, a lég, ez a felettem függő kiterjedt erősség, ez arany tüzekkel kirakott felséges boltozat, no, lássátok, mindez előttem nem egyéb, mint undok és dögletes párák összeverődése. S mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos! Működésre mily hasonló angyalhoz! belátásra mily hasonló egy istenséghez! a világ ékessége! az élő állatok mintaképe! És mégis, mi nekem ez a csipetnyi por? Én nem gyönyörködöm az emberben, nem – az asszonyban se, hiába mosolygasz. ROSENCRANTZ Eszembe sem jutott, fenséges úr. 46

HAMLET Minek nevettél hát, mikor azt mondtam, hogy nem gyönyörködöm az emberben? ROSENCRANTZ Elgondolám, fenséges úr, hogy, ha nem gyönyörködik az emberben, mily vékony pártolás vár fönségednél a színészekre; találkoztunk velök az úton, s ide igyekeznek, felajánlani szolgálatukat. HAMLET No, amelyik a királyt játssza, szívesen fogadom: őfelségének kész adófizetője leszek; a kalandor lovag hadd forgassa kardját és pajzsát; a szerelmes nem fog ingyen sóhajtozni; a vígszemély lejátszhatja szerepét békével; a bohóc hadd nevettesse meg azt is, kinek tüdeje viszket a száradástól; s a nőszemély mondja ki bátran, ami lelkén fekszik; habár a jámbus megsántul is belé. Miféle színészek? ROSENCRANTZ Éppen azok, kiknek játékában fenséged annyira szokott gyönyörködni: a városi tragédiajátszók. HAMLET Hogy esik tehát, hogy vándorolnak? Állandó telepök jobb volt, mind dicsőségre, mind haszonra. ROSENCRANTZ Azt hiszem, a minapi újítás okozta elzüllésöket. HAMLET Becsülik még őket úgy, mint mikor én a városban laktam? Van annyi közönségök? ROSENCRANTZ Dehogy van! HAMLET Mi lehet az oka? Rozsdásodnak?

47

ROSENCRANTZ Nem, iparkodásuk a szokott lépésben halad; de ott van, uram, egy kotlóalja gyermek, apró torongy, kik túlsikoltják a szavalást, amiért rettenetesen megtapsolják őket. Ezek vannak most divatban, s a közönséges színházakat (mert így nevezik már) úgy lecsepűlik, hogy sokan, kardviselő férfiak, félve a lúdtolltól, alig mernek odajárni. HAMLET Ugyan! s gyermekek? ki tartja őket? ki fizeti számláikat? Nem akarják tovább űzni mesterségöket, csak míg énekelni tudnak? Nem mondják-e majd, ha közönséges színésszé nőnek (ami pedig valószínű, hacsak jobb módjok nincs), hogy íróik kárt tettek nekik, midőn saját örökségök ellen kiabáltatták? ROSENCRANTZ Volt is bizony sok hű-hó mind a két részen; a nemzet pedig nem vétkelli egymásra uszítani őket: volt oly idő, hogy pénzt sem adtak a darabért hacsak költő és színész üstökre nem ment benne az ellenféllel. HAMLET Lehetséges? GUILDENSTERN Ó, de mennyi fejtörésbe került ez! HAMLET S a gyermekhad lett a bírósabb? ROSENCRANTZ Az lett, fönséges úr; elbírnák azok Herculest is, földgolyóstul. HAMLET Nem csuda; mert ihol, a nagybátyám Dánia királya; s most az, ki száját vonogatta rá atyám éltében, húsz, negyven, ötven, száz aranyat megád egy-egy arcképéért kicsiben. Szentugyse! van ebben valami 48

természetes, csak rá bírna jőni a philosophia. Kívülről harsonaszó. GUILDENSTERN Itt vannak a színészek. HAMLET Urak, üdvözlöm Helsingőrben. Fogjunk kezet. Hamar hát; az üdvözlésnek e járuléka divat és szertartás: hadd teljesítsem ez udvariasságot, nehogy kiereszkedésem a színészekkel (ami pedig kívülről szépen fog mutatni, mondhatom) inkább hasonlítson társalgáshoz, mint a veletek való. Üdvözöllek hát: de az én nagybátya-apám és nagynéne-anyám csalatkoznak. GUILDENSTERN Miben, kegyelmes úr? HAMLET Én csak fölszéllel vagyok bolond; de ha délről fú, én is megismerem a sólymot a gémtől. Polonius jő. POLONIUS Minden jót, uraim! HAMLET Lassan. Halld csak, Guildenstern; – meg te is; – így, mindenik fülemre egy hallgatódzó: – az a nagy baba, kit amott látok, nem nőtt ám még ki a pólyából. ROSENCRANTZ Talán másodszor is belénőtt; mert, úgy mondják, öreg

49

ember második gyermek. HAMLET Megjósolom, azért jő, hogy a színeszekről újságoljon; csak várjatok. – Fenn. Igaza van, uram; hétfőn reggel; akkor volt, csakugyan. POLONIUS Fönséges úr, újságot mondok. HAMLET De uram, én mondok újságot önnek. „ Hogy Roscius volt Rómában színész” – POLONIUS Színészek jöttek, fenséges úr. HAMLET Terefere! POLONIUS Becsületemre – HAMLET „ Minden színész szamáron járt” – POLONIUS A legjobb játékosok a világon: mindegy nekik: tragédia, komédia, történeti, pásztori, víg-pásztori, historico-pásztori, tragico-historico, tragico-comico-historico-pásztori mű; helyegység vagy korlátlan színváltozás. Seneca nem elég nehéz, Plautus nem elég könnyű nekik. Szereptudásra vagy rögtönzésre páratlanok. HAMLET „ Ó, Jeftha, Izrael bírája” – minő kincsed vala neked! POLONIUS Miféle kincse volt, fenséges úr? HAMLET Hát – 50

„ Egy szép leánya, több se volt És azt szerette rendkívül.” POLONIUS Mindig, a leányomra! HAMLET Igaz-e, vén Jeftha? POLONIUS Ha engem nevez Jefthának fenséged, nekem van egy leányom, igaz, szeretem is rendkívül. HAMLET No, nem a következik. POLONIUS Mi következik hát, uram? HAMLET Nos – „ Isten amint, sors szerint” – aztán, tudja: „ És úgy leve, mint eleve” – a kegyes ének első szakasza megmondja a többit, mert lássa, itt jőnek az én időtöltéseim. Négy vagy öt színész jő. Hozta Isten, színész uramék; üdvözlöm mindnyájatokat. – Örvendek, hogy egészségben látlak. – Isten hozta, édes barátim. – Édes öregem, beh megrojtosodott a képed, mióta nem láttalak: tán csak nem velem birkózni hozod azt a barkót Dániába? – Nini, az én kisasszony szeretőm! Asszonyunkra mondom! asszonyságod közelebb van az éghez, mint mikor utoljára láttam, egy egész cipősarknyival. Kérje az Istent, hogy hangja, mint forgalomból kiment arany, meg ne repedjen a karikán belül. Uraim, üdvözlöm mindnyájokat. Tegyünk úgy, mint francia solymász: amint megpillantjuk, eresszük rá: most mindjárt szavaljunk egyet. Nosza, egy kis ízelítő

51

ügyességtekből: egy indulatos szavalást! Halljuk! ELSŐ SZÍNÉSZ Mit szavaljunk, fenséges úr? HAMLET Hallottam én valaha tőled egyet, – hanem azt sohase adták elő; vagy ha elő, nem többször egyszernél, mert a darab, emlékszem, sehogy sem tetszett a tömegnek; a nagy közönségnek kaviár volt az; de azért (véleményem s azoké szerint, kiknek ítélete ily tárgyakban messzebb hallatszott az enyimnél) derék egy darab volt; jól osztva be színre s épp annyi szerénységgel, mint művészettel víve ki. Jut eszembe, valaki azt mondta rá, hogy nincs fűszer az egyes sorokban, ami megadná az ízét, se semmi olyas a nyelvben, mi a szerző ékesgetési szándékára mutatna: de becsületes modornak nevezte azt, mely éppoly egészséges, mint kedves, százszorta inkább szép, mint finom. Egy helyet szerettem különösen benne: Aeneas mondja Didónak; abból is kivált azt, mikor Priam megölését beszéli el. Ha emlékszel rá elevenen, kezdd annál a sornál, hogy – hadd lám, hadd lám csak – „ A durva Pyrrhus, mint hyrcáni vad” – nem úgy van; Pyrrhuson kezdődik, tudom. „ A durva Pyrrhus – ő, kin fekete Harcmez, sötét mint célja, volt – hasonló Az éjhez, melyet a végzetszerű Lóban görnyedve tölte – most a rémSötét cimerszint ádázabbra fente. Tetőtül talpig most merő piros, Csíkozva iszonyún atyák, anyák, Fiak, leányok vérivel. A vér Rásűl s tapad az utcák pörzs-hevétől, Amely kegyetlen s átkozott világgal Az aljason legyilkoltakra süt. Lángtól, haragtól felpörkölve így; S a ráaludt vértől így bévakoltan, Kárbunkulus szemmel, az ördögi 52

Pyrrhus vigyázza Priam déd-apát” – Most folytasd te. POLONIUS Engem ugyse, fönséges úr, jó szavalás; jó hangsúllyal és kellő mérséklettel. ELSŐ SZÍNÉSZ „ S ím rátalál, amint üres csapást Mér a görög felé; jó régi kardja Elpártol és dacot hány a parancsnak: Hová hull, ott marad. Ily nem-egyenlőn, Pyrrhus Priamra tör: sujt mérgesen, De már süvöltő kardjának szelére Ledűl a gyenge ősz. Akkor, mikéntHa érzené holt Ilium e csapást, Lángzó tetővel talpához borul, S egy szörnyü roppanás rabbá teszi Pyrrhus fülét: mert íme kardja, mely Tisztes Priamnak éppen száll vala Tejszín fejére, a légben akadt, És Pyrrhus áll, mint zsarnok-kép a vásznon, S mintegy közömbös, cél, szándék iránt, Veszteg marad. De mint gyakorta vész előtt az ég Elcsöndesűl, a felhő meg se mozzan, Némák a zord szelek s alant e gömb, Mint a halál; egyszerre vad dörej Hasít eget: úgy Pyrrhust, e szünetre, Felkölt bosszúja tettre fölveri. S nem hullt soha csekélyebb irgalommal Márs fegyverére, mit öröknek edz, Cyclopsi pőröly, mint Pyrrhus vasa Lezúg Priamra most. – Piha, ringyó Szerencse! Istenek, Ti mind, ti mind! vegyétek el hatalmát, Törjétek össze talpát, külleit S az ég-oromrul a kerék-agyat 53

Hömpölygessétek a poklokra le!” POLONIUS Nagyon hosszú. HAMLET Eredj borbélyhoz a szakálladdal. – Te csak folytasd, kérlek; ennek bohózat kell, vagy trágár adoma, különben elalszik. – Folytasd; térj át Hecubára. ELSŐ SZÍNÉSZ „ De hajh! ki látná a bóbás királynét –” HAMLET Bóbás királynét? POLONIUS Az jól van; bóbás királyné jól van. ELSŐ SZÍNÉSZ „ Rohanni puszta lábbal fel s alá, Ijesztve oltó könnyel a tüzet, Rongy a fején, hol másszor diadém; Palástul vézna, elszült csípein Ijedt zavarban felkapott lepel – Ki látta volna, hogy méregbe mártott Nyelvvel ne szidná a pártos szerencsét! Az istenek ha látták voln’ magok, Midőn szemébe tűnt Pyrrhus gonosz Játéka, férjét hogy aprítja fel: A jaj-sikoltás, melybe most kitört (Ha földi ügy hat rájok legkevésbé), Könnyet facsar az ég izzó szeméből S az istenekből könyörűletet.” POLONIUS Ni, ni! Ha el nem változott a színe; s tele nincs a szeme könnyel! – Hagyd el, kérlek.

54

HAMLET Jól van; majd elmondatom veled másszor a többit. – Édes úr, nem lenne szíves a színészeknek jó szállást adatni? De hallja, jól kell aztán velök bánni; mert ők a kor foglalatjai és rövid krónikái; s inkább írjanak halála után rosszat a fejfájára, mint ők rosszat mondjanak felőle, míg él. POLONIUS Érdemök szerint fogok bánni velök, fönséges úr. HAMLET Veszetthordtát, ember, sokkal jobban kell! Bánj mindenkivel érdeme szerint: melyikünk kerüli el a mogyorópálcát? Bánjon velök saját embersége és méltósága szerint; minél kisebb az ő érdemök, annál nagyobb érdem a szívessége. Hívja be őket. POLONIUS Jerünk hát, urak. Polonius s némely színészek el. HAMLET Utána, barátim; holnap előadásunk lesz. Hallod-e, öreg barátom! tudjátok a Gonzago megöletését? ELSŐ SZÍNÉSZ Tudjuk, fenséges úr. HAMLET Holnap este azt játsszuk el. Szükség esetére ugye meg tudnál tanulni egy tíz-húsz sorból álló mondókát, amit én csinálnék s beleszúrnék? nemde? ELSŐ SZÍNÉSZ Meg, fenséges úr. HAMLET Nagyon jól van. Eredj hát amaz úr után te is; de aztán

55

hé, csúfot ne űzzetek ám belőle. Színész el. Édes jó barátim, Guildenstern– és Rosencrantz-hoz. én már estig elhagylak: de csak mint otthon, Helsingőrben! ROSENCRANTZ Kegyes jó uram! Rosencrantz és Guildenstern el. HAMLET Ugy; hordjon Isten: – Most magam vagyok Ó, mily gazember s pór rab vagyok én! Nem szörnyüség az, hogy lám, e színész, Csak költeményben, álom-indulatban Egy eszmeképhez úgy hozzátöri Lelkét, hogy arca elsápad belé, Könny űl szemében, rémület vonásin, A hangja megtörik, s egész valója Kiséri képzetét? S mind semmiért! Egy Hecubáért! Mi néki Hecuba, s ő Hecubának; Hogy megsirassa? Mit nem tenne még, Ha szenvedélyre volna oly oka, Mint van nekem? Könnyárba fojtaná A színpadot, s irtóztató beszéddel Repesztené meg a nézők fülét, Hogy a vétkes megőrüljön belé, Képedjen az igaz, s a közönyös Zavarba essék; elkábítaná Magát a szem s fül érzetét. De én, Lágyszívü, bárgyu gaz, bujkálok egyre, Álomszuszikként, nem lendítve semmit; 56

Még szólni sem merek – nem, oly királyért Kinek sajátján s drága életén Gonosz rablás esett. Hah! gyáva volnék? Ki mond pimasznak? zúzza bé agyam? Tépi szakállam, s dobja a szemembe? Fricskázza orrom? s mondja, hogy hazug A májam, a tüdőm? Ki teszi meg? Hah! Biz’ Isten, elnyelem. Nincs abba’ mód, Hogy én galambepéjü ne legyek, Vagy zsarnokság alatt elkeseredni Epém legyen; különben már azóta A lég minden keselyűit hízlalom E szkláv dögével. Véres, buja gaz! Lelketlen, álnok, fajtalan gazember! Ó, bosszu! Ki állja? Mily szamár vagyok! Hiszen Szép az, valóban, és nagy hősiség, Hogy én, a drága meggyilkolt fia, Kit ég s pokol bosszúra ösztönöz, Szavakkal hűtöm a szám, mint lotyó, És szitkozódom, mint egy nőcseléd Vagy szobasurló. Phí, förtelem! fuj! – Törd magad, te agy! – Hallottam én, hogy nagy gonosztevőt Szinházban a csupán költött darab Úgy meghatott lelkéig, hogy legottan Önként feladta bűnös tetteit; Mert, nyelve nincs bár, a gyilkos merény A legcsodásabb szerven tud beszélni. Most, e színészek által, az atyám Megöléséhez hasonlót játszatok Bátyám előtt: lesem minden vonását; Lelkébe nyúlok az elevenig; S ha rezzen is: tudom, hogy mit tegyek. A látott szellem ördög is lehet, Mert az is ölthet oly tetszős hüvelyt, S tán gyöngeségem, mélakórom által 57

– Mert ily kedélyre nagy hatalma van – A kárhozatba dönt. Nincs rá bizonyság Ennél különb; de tőr lesz e darab, Hol a király, ha bűnös, fennakad.

3 FELVONÁS 1. szín

El.

Szoba a kastélyban. Király, Királyné, Polonius, Ophelia, Rosencrantz és Guildenstern jőnek. KIRÁLY Hát semmi úton nem birtok eléje Kerülni, mért ölté fel e zavart, Roncsolva durván csendes napjait Bomlott s veszélyes dőresége által? ROSENCRANTZ Bevallja: érzi ő, hogy háborog; De hogy miért, nem mondja semmi áron. GUILDENSTERN Nem is találtuk könnyűnek kilesni: Őrűlt ravaszként résen áll, mihelyt Valódi hogyléte felől akarnánk Belőle csalni bármi vallomást. KIRÁLYNÉ Jól fogadott-e? ROSENCRANTZ Mint kész udvaronc. GUILDENSTERN De nagy erőtetéssel hajlamin. 58

59

ROSENCRANTZ Szóban fukar volt; de ha kérdezénk, Felelni bőkezű. KIRÁLYNÉ Élvekbe nem Vonátok egy kicsit? ROSENCRANTZ Fenséges asszony, Történt, hogy útban egy csapat szinészt Értünk utól, s említők ezt neki; Minek hallása némi látható Örömre gyújtá. Itt vannak, az udvar Körül, s parancsuk is van, gondolom, Hogy még ma este játsszanak előtte. POLONIUS Való biz’ az; s fölkéri általam Fölségteket, nézzék s hallják meg azt A nem-tudom-mit. KIRÁLY Kész szivvel; s nagyon Örvendek ily irányán. Csak ösztönözni kell őt, jó urak, S unszolni kedvét ily gyönyörre folyvást. ROSENCRANTZ Tesszük, királyom. Rosencrantz és Guildenstern el. KIRÁLY Menj, Gertrud, te is; Mert titkon érte küldénk Hamletért, Hogy itt találja, csak mintegy esetleg, Opheliát; az atyja és magam Elrejtezünk, s igy látatlan, de látva,

60

Bizton bíráljuk e találkozást, S magaviseletéből hozzávetünk: Szerelmi bú-e vagy nem, amitől Rájött e szenvedés. KIRÁLYNÉ Szót fogadok. Ophelia, rád nézve azt óhajtom, Szépséged lett legyen a boldog ok, Hogy Hamlet ily zavart; remélem, így Erényed a jó útba viheti, Mindkettőtök becsűletére. OPHELIA Vajha Úgy légyen, asszonyom! Királyné el. POLONIUS Járkálj te, lyányom, itt. – Fölség; ha tetszik, Elbúhatunk. – Opheliához. Te meg olvass e könyvből: Leplezze a szinlett foglalkozás, Mért vagy magadban. – Nem hiába mondják Sok példa van rá – hogy ájtatos arccal, Kegyes gyakorlattal, becúkorozzuk Magát az ördögöt. KIRÁLY Félre. Nagyon igaz: Mint sebzi váddal lelkem e beszéd! A festett rima-kép nem undokabb 61

Ahhoz képest, mivel kenik-fenik, Mint szörnyü tettem szépitő szavamhoz. Ó, mily nehéz kő! POLONIUS Hallom lépteit: Vonuljunk hátra, felséges uram. Király és Polonius el. Hamlet jő. HAMLET Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés. Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri Balsorsa minden nyűgét s nyilait; Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, S fegyvert ragadva véget vet neki? Meghalni – elszunnyadni – semmi több; S egy álom által elvégezni mind A szív keservét, a test eredendő, Természetes rázkódtatásait: Oly cél, minőt óhajthat a kegyes. Meghalni – elszunnyadni – és alunni! Talán álmodni: ez a bökkenő; Mert hogy mi álmok jőnek a halálban, Ha majd leráztuk mind e földi bajt, Ez visszadöbbent. E meggondolás az, Mi a nyomort oly hosszan élteti: Mert ki viselné a kor gúny-csapásit, Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét, Útált szerelme kínját, pör-halasztást, A hivatalnak packázásait, S mind a rugást, mellyel méltatlanok Bántalmazzák a tűrő érdemet: Ha nyúgalomba küldhetné magát Egy puszta tőrrel? – Ki hordaná e terheket, Izzadva, nyögve élte fáradalmin, Ha rettegésünk egy halál utáni 62

Valamitől – a nem ismert tartomány, Melyből nem tér meg utazó – le nem Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a Jelen gonoszt, mint ismeretlenek Felé sietni? – Ekképp az öntudat Belőlünk mind gyávát csinál, S az elszántság természetes szinét A gondolat halványra betegíti; Ily kétkedés által sok nagyszerű, Fontos merény kifordul medriből S elveszti ” tett” nevét. – De csöndesen! A szép Ophelia jő. – Szép hölgy, imádba Legyenek foglalva minden bűneim. OPHELIA Kegyelmes úr, hogy van, mióta nem Láttam fönségedet? HAMLET Köszönöm alássan; jól, jól, jól. OPHELIA Uram, nehány emléke itt maradt, Már rég óhajtám visszaküldeni, Kérem, fogadja el. HAMLET Nem, nem. Nem adtam egyet is soha. OPHELIA Fönséges úr, hisz tudja, hogy adott; S hozzá illatnak édes szavakat: Vedd vissza, mert illatjok elapadt; Nemes szívnek szegény a dús ajándék, Ha az adóban nincs a régi szándék. Itt van, fönséges úr. HAMLET Ha! ha! becsületes vagy?

63