Data Loading...

Sárból várat - tűznek házat Flipbook PDF

Sárból várat - tűznek házat


148 Views
82 Downloads
FLIP PDF 1.38MB

DOWNLOAD FLIP

REPORT DMCA

„Sárból várat – tűznek házat” A TŰZ A tűzgyújtás a legősibb emberi találmány. A tüzet körbe lehet, kell ülni, hogy elkészítsék az ételt, melegedjenek, vagy csupán azért, hogy közösséggé varázsolja az embereket.

múlt

jelen

A tűznek is múltja, történelme van. A legegyszerűbb szabad tűz a földön van, s legfeljebb néhány kővel, földkupaccal körülrakva korlátozták elterjedését. Az otthon melegét nyújtó tüzelőberendezések fejlődésük során mindig a rendelkezésre álló energiahordozókhoz alkalmazkodtak. Az idők során, a már korábban is többször kialakult energiaválságok új és újabb megoldásokat követeltek. Bár számunkra egyértelműnek tűnik, hogy egy cserépkályhát fával kell felfűteni, de az európai erdőterületek – 15. század óta megállíthatatlannak tűnő – fogyatkozása a tüzelőberendezések fejlődését is generálja. MITŐL KÁLYHA A KÁLYHA Ha a szabad tűz bekerült egy emberi hajlékba, azt középen kellett elhelyezni, hogy meg ne gyújtsa az építményt, vagy a benne tartott tárgyakat.

Mikor egy régészeti feltárás során a tűz helye a fal mellett kerül elő, már feltételeznünk kell valamiféle épített tüzelőberendezést, mely a fűtést, sütés-főzést, világítást egyszerre szolgálta. A tüzelőket két csoportba szokás osztani: nyílt tüzelőkre és zárt tüzelőkre.

Tüzelőpadka

Kandalló

Ez utóbbiakat pedig belül fűtő és kívül fűtő berendezésekre.

Kemence

kályha

Kívülről fűtő zárt tüzelő például a konyhából fűthető szobai kályha vagy kemence. Ennek óriási jelentősége abban áll, hogy az így füstmentesített lakószobában már megjelenhettek a díszített bútorok és lakástextilek. A kályhásmesterség születésénél a fazekasok bábáskodtak. Kezdetben a sárfalú kemencék nagyobb hőleadó képességét igyekezvén megnövelni, annak falába korongozott kiégetett köcsög, majd tál alakú cserépedényeket készítettek. Így kályhának azt a zárt tüzelőberendezést nevezzük, melynek teljes felületét csempék, azaz mázas vagy mázatlan kerámia borítja.

A győri kályhásság történetének korai időszakára a város területén folytatott ásatások során előkerült cserépkályha töredékek vetnek némi fényt. A régészeti leletek zöme egyszerű, korongolt darabokból áll, amelyek a polgárházak hétköznapi berendezéséhez tartoztak. Paraszti használatra készült ún. bögreszemes kályhák a 20. század elejéig megőrizték e csempeformát és annak előállítási technológiáját. A konyhából fűthető kemencék a 15. század végétől, a központi magyar területeken egyre szélesebb körben elterjedő kályhafűtés nyomán alakultak ki. A kályhák kis tűzterűek voltak. A 18. században bekövetkező fahiány, illetve a paraszti erdőhasználat korlátozása rászorította a lakosságot különféle szükség-fűtőanyagok igénybevételére, mint a

nád, sás, szalma, kukoricaszár, amelyek ugyan viszonylag kellő fűtőértékkel rendelkeztek, de rendkívül nagy mennyiségű salakanyag maradt vissza égetésüknél. A külső fűtésű kályhák mintájára sárból, cseréptörmelékből különféle formájú, nagy tűzterű kemencéket alakítottak ki. A külső fűtésű szobai kemencékkel épített, főként földfalazatú, földpadlós házakat kedvezően befolyásolta, egészségesen száraz levegőjűvé tette a fűtőberendezés viszonylagos nagy mérete, hiszen állandó melegével erősen kiszárította a falazatot is, padlózatot is, megakadályozta, hogy a nedvesség felszivárogva kárt okozzon. A hagyományos cserépelemekből rakott kályhát a paraszti lakáskultúra keretei között mindig külső fűtéssel építették. A kályha teste a szobában volt, száját a konyha– szoba közötti falba vágták, a konyha felől tüzelték. Hazánkban a királyi udvar, vezető egyháznagyok, főnemesek és kolostorok építkezései révén a 13–14. század során meggyökeresedett a kályha alkalmazása, használata. Egyfelől importcikként hozták be, másfelől a nagy gótikus reneszánsz építkezések idején európai szinten is jelentős szerepű műhelyek alakultak ki. A 15. század utolsó harmadától az árutermelő körzetek tehetősebb mezővárosok polgárai, gazdag parasztjai is alkalmazták a kályhafűtést.

A takaréktűzhely eredetileg a vályogból, nyerstéglából, téglából falazott, esetleg részben kályhacsempékből, csempéből rakott vaslemezes tetejű, zárt tűzterű, jobbára sütőtérrel is ellátott, esetleg vízmelegítő tartályt is tartalmazó építmény volt. KIK CSINÁLJÁK? A kályhaszemek készítése a céhes fazekasok feladata volt. A tanulóknak az inasidők letelte után legényként már kizárólag a szakma elsajátítása volt a feladatuk, s a remek elkészülte után válhattak mesterré.

Idézet a győri fazekas céh 1745-ös magyar nyelvű szabályzatából: „Kilenczedik. Az melly mester Legény pedig ezen Fazokas Czéhben akarná magát adni, elsőben is tartozik magát illendő képpen az Czéh-Mesternél meg-jelenteni…. kitöltve pedig kántor esztendejét, Remeket, ha fekete munkát fog gyakorolni, száz fekete kálhábúl álló kemenczét tartozik fölállittani, mellynek is föl állittása alkalmatosságával az Czéhnek rendelésébűl két Mester ember jelen légyen, és ugyan azok visgállyák is meg… valahány vétket pedig azon visgáló Mesterek az emlétett Remek kemenczében tapasztalnak, mind azokat a' Czének Gyülekezete alkalmatosságával hiven, és igazán az Czéhnek bé-jelentvén, mind annyi Tizenkét pénzt tartozik a' Czéhnek bé adni, és meg-fizetni…”

A céhrendszer korában az iparosok-kézművesek képzése teljes egészében a céheken belül zajlott. Ezen változtatott Mária Terézia 1777-es rendelete, amely a kézműipar színvonalának emelése érdekében a nagyobb városokban rajziskolák felállítását írta elő, a céhes inasok és legények számára pedig kötelezővé tette látogatásukat. Győrött 1787-ben nyitotta meg kapuit a Nemzeti Rajziskola. Első tanára Révai Miklós volt. A győri kályhásság történetében Mágner Károly (1732-1790) munkássága nyitott új fejezetet. A bécsi születésű mester 1759-ben költözött városunkba. Kályhák gyártásával foglalkozott elsősorban, amelyeket az újvárosi Rác utcában berendezett, számos segédet foglalkoztató műhelyében állított elő. A gazdagon díszített, gyakorta figurális ábrázolásokkal ékesített drága kályhák megrendelői az arisztokrácia soraiból kerültek ki. Az épület 42 kályháját Győrből, Mágner Károlytól rendelte meg a püspök, két részletben 1775-ben és 1778-ban. A Győrött elkészített kályhákat hajón, majd szekéren szállították Egerbe. A Dachauerek Bajorországból érkeztek hazánkba. Győri karrierjüket jól kiválasztott házasságaiknak köszönhették. Dachauer József Mágner Károly özvegyét, Kopf Magdolnát vette el, míg fia vagy öccse, Dachauer János Mágner Károly leányával, Mágner Teréziával lépett frigyre 1816-ban. E kettős házassággal, valamint a Mágner-fiúk örökségének kifizetésével sikerült megszerezniük a Mágner-műhelyt. A Dachauerek tekintélyét és sikerét jelzi, hogy mind János, mind Ferenc betöltötte a céhmesteri posztot. A Dachauer-műhelyt 1883-ban özvegy Dachauer Ferencné eladta az Esztergomból érkezett Magyary József fazekas és kályhásmesternek.

A családi hagyomány szerint Fruhmann Antal (I.) fazekas és kályhás 1732-ben érkezett Sopronba a szászországi Drassmarktból. A fellelhető dokumentumok azonban csupán azt igazolják, hogy a család egyik férfitagja, Fruhmann Ferenc szabómester családjával a Sopron vármegyei Derecskéről (Drassenmarkt) költözött a Győr melletti Sziget községbe 1862-ben. Fruhmann Ferenc és Trethler Mária házasságából három, a felnőtt kort is megélt gyermek származott: Jakab, Terézia és Antal. Fruhmann Antal (II.) 1838-ban született Derecskén (Drassenmarkt). A fazekasmesterséget kitanulva érkezett Győrbe. A Fazekaslegények Könyvének tanúsága szerint „Fruman Antal Soprony megyei születés” 1860. szeptember 16-án íratott be a győri legények közé.

Az egyetlen életben maradt fiúgyermek, Fruhmann Antal (III.) (szül. 1873. november 28.) 17 évesen apja műhelyébe állt be segédnek. Bár ifjabb Fruhmann Antal önálló iparengedélyét csak 1910 márciusában szerezte meg – addig a családi „fazekasipar” édesanyja nevén működött –, az apa halála után (1902) egyértelműen kályhakészítéssel foglalkoztak. Az üzlet olyan jól működött, hogy a fiatal pár 1911-ben 1583 koronáért megvásárolhatta a belvárosban a Schwarzenberg (ma Kiss János) utca 9. szám alatti lakóházat és telket, ahol a következő évben műhelyt, illetve egy agyagégető kemencét is felépítettek. Az apa halála miatt – a segédidő után hivatalosan előírt egyéves várakozási idő alól mentesítve – Fruhmann Ferenc Antal Ede (IV.) már 1928-ban, alig húsz évesen, kénytelen volt átvenni a műhely vezetését, bár az hivatalosan, még egy rövid ideig, anyja nevén szerepelt. HOGYAN? A zárt tüzelőberendezések fejlődésével együtt járt belső szerkezetük szükségszerű átalakulása, mely a jobb hatásfok érdekében a tűztér csökkenését és minél hosszabb füstjáratok kialakítását generálta. Részben ezen új elvárások hatottak a külső formákra, mikor megjelennek a teljes felületükön mázas kerámiával borított táblás kályhák. Ezek borító csempéi már nem igénylik a fazekasok korongozáshoz elengedhetetlen kézügyességét, de az agyaglapokból, plátokból kiszabott és hátoldalukon bordákkal merevített kályhaelemek, melyeknek elejét a kiégetés előtt híg agyaggal felragasztott rátétek díszítik, még egyedileg készülnek. Forradalmi újításnak nevezhető az az eljárás, mikor a kellő méretű plátot előre kialakított mintába nyomkodják bele, hisz ez a kályhacsempe és az azon látható díszítmény egyidejű előállítását teszi lehetővé. Nem egyedülálló jelenség ez a korai kézműiparban, elég, ha a mézeskalácsos ütőfáját, a kékfestők eleinte faragott, majd apró szögekkel kivert tarkázó dúcát vagy a paraszti használatból ismert vajformákat említjük. E mintadúcok, sablonok, formák vagy mintaütőfák mindegyike a megismételhető, szériában előállítható, esztétikai elvárásokhoz is alkalmazkodó termékek megvalósítását szolgálja. Ez a kályhás szakmában modell elnevezéssel illetett szerszám azon túl, hogy még kevesebb kézügyességet igényelt, a termelékenységet nagyban fokozta, egyben a sorozatgyártást,

utángyártást, s így szükséges javítás esetén a pótlást is megkönnyítette. A modellkészítéshez először agyagból mintázták meg a csempe pozitívját. Ez szabadkézi munka volt. A lemetszett plátot szikkadni hagyták, majd formázó pálcával kifaragták. Díszíthették a csempét szobrászi munkával is. A nyersen hagyott pozitívot ezután léccel körülkerítették, majd gipsszel kiöntötték. Kályhacsempék készítésekor az agyag sablonba préselése a 16. századtól nyomon követhető, de egyeduralkodóvá csak a 19. század második felének kapitalista fellendülésében vált. A szériagyártás során a kályhák minden darabját mintázással, gipsznegatívok alkalmazásával állítják elő.

Hogyan készül a jó cserépkályha!

Ezt Fruhmann Antal kályhásmestertől megtudhatjuk!

Milyen a cserépkályha belseje? A magas hőfokon elégő, jó minőségű tüzelőanyagokhoz kialakított kis tűztér és a meleg füst – szabadba jutás előtti – minél hosszabb járatokban történő keringetése leginkább a kályhák jellemzője. A meleg levegő spirális megforgatására vagy függőleges le-fel mozgatására egyaránt találunk példákat. Csempekályhák esetében e járatokat – a fűtendő tér és a rendelkezésre álló kéményhuzat függvényében – maga a kályhás alakítja ki. Az olyan kályhát, melynek füstjáratait a gyakran küllemét is meghatározó előre gyártott kerámia elemek adják, svéd rendszerű kályhának nevezzük.

Egy utazó, aki 1940 körül meglátogatta a műhelyt, így írt útinaplójában. A műhely berendezésének egy részét a kötött helyű gépek és eszközök alkotják. A műhely hátsó sarkában, a pincelejárat mellett áll egy mintakályha. Mellette helyezkedik el a GANZ gyártmányú agyagőrlő gép, bal oldali lendkerekét „L” alakú faburkolat védi, melynek teteje polcként szolgál, jobb oldali szíjhajtását fém rács borítja. A villanymotortól jobbra helyezkedik el a mázőrlő, amely a transzmisszióról kapja meghajtását egy ráccsal borított szíjáttételen keresztül. A mázőrlő mellett helyezkedik el a műhely kéménye, melyhez egy csempekályha csatlakozik a műhely fűtésére. A kályha mellett, a bejárattal szemben van az égető gödör, amely rendesen deszkákkal van letakarva, csak égetéskor nyitották ki. Az égető gödör felett, a válaszfal hosszában egy fenyőléc vázrendszerre helyezett polc húzódik, amelyen a félkész kályhacsempéket szárították. A bejárat melletti falnál, éppen az ablakok előtt két nagyméretű munkaasztal áll. Az első asztal ajtó felőli oldalán van a márvány a csempék kiverésére. Az asztal jobb oldalára a mázkészítéshez használatos eszközök vannak: tégelyek, üvegek, porcelán mérték és egy konyhai mérleg. Az asztal mellett álló polcon gipszsablonokat tárolnak. A második munkaasztal lapját kecskelábakra feltették. Bejárat felőli szélén van a márvány, a hajlatába tolt sarokcsempével, az erre helyezett kiverő sablonnal és az elé fektetett nagyobb kalapáccsal. Az asztal közepén a formázott csempekészítés eszközei: két darab gipszsablon, egy-két citling és egy nagyobb darab rongy. Az eszközök előtt a slégeres edény, a bele helyezett ecsetekkel. A mázőrlő előtt, a műhely közepén egy hokedli áll, amelyre a mázas tál kerül. A tálban egy nagyméretű merőkanál, amely a csempék megöntésére szolgál. A kályhaépítés szerszámai egy régi katonaládába kerülnek: kőműves kanalak, spaklik, vízmértékek, lécek, fogók, kalapácsok, csiptető drótok, kályhás drót, horzsakő, véső stb. Az égetőben, az ajtó és a kemence között van a gerendákra és a falra rögzített rumfprés. A kemence végénél egy vasajtón keresztül juthatunk a kémény aljába.